Béla Darvas
†Ilovai Zoltán István (1944-2020)
Rátaláltak. Egyedül halt meg, de lehet-e másként?
Két felesége volt és négy lánya. Az elsőtől elvált, s az megértette; akitől nem vált el az a halálában is a megkérdőjelezője maradt. Az első feleségétől született két lánya szerette, mindkettő hívta öregkorára magához, de a második feleségével közösen vett házban maradva várta a két kislányát, akik nem érkeznek már meg. A második feleségével nem váltak el egymástól, de eldugta előle a két kicsi lányát, akit ő pelenkázott. Igen, egyszerűen és szívtelenül meglopta, és a jog semmit sem volt képes ez ellen tenni.
Gondolkodtam rajta, hogy leírjam-e a történetét, ahogy az életét láttam, de végül is az vezetett, hogy hátha ez az üzenet egyszer mégis célba ér. A két hajdani kicsi lányra gondolok, akik ma már nagykorúak, de nem tartották vele a kapcsolatot (feltételezem, hogy alaposan átfestették a személyiségét, talán ő nekik Pazuzuvá vált, aki látványra is méltatlan), pedig Zoli mennyire reménykedett. Nem szolgált rá a sorsára, a haláláig küzdött az övéiért.
1974-ben léptem be a kisváros laborjába, ahol egy fiatal, kopaszodó és komoly ember fogadott. Fel sem tűnt, hogy csak négy évvel idősebb, mint én. Többre saccoltam. Havi kétezerből éltem akkor, amiből reggeli tej, ebédre és vacsorára párizsi jutott. Így ment közel fél évig. Nem volt a kisvárosban rokonom és barátom, hát bent maradtam akár nyolcig dolgozni. Mikroszkópoztam, számoltam és írtam. Elzuhanás előtt zene és olvasás. Zoli hazament négykor (a telepen volt a lakása), aztán 6-7 között visszajött. Leült és kérdezett. Az egyetlen kapcsolatom volt abban az időben. Úgy tudtam meg, hogy nevelőszülőknél nőtt fel, és kezdtem megérteni, hogy miért fáradtságos neki a saját érzéseinek a megélése. Nehéz ember volt, sokakat megsiratott. Én is rácsaptam egyszer az ajtót úgy, hogy a tok majdnem kiszakadt. Komoly embernek nem rémítő, ha önmagának más formájával találkozik. Ismerős ismerősöm az. Aznap este is bejött hozzám, mintha semmi sem történt volna, és ott folytatta, ahol előző este abbahagytuk. Magyarázatot sem kért.
Vele voltam először tanulmányúton a Természettudományi Múzeumban a később akadémikussá előlépett Papp (Jenő) Lászlónál. Vöröshagymából kinevelt legyeket tanultunk meghatározni. Zoli dolgozott ezen korábban, de a laborvezetőség mellett erre nem maradt ideje. Halála előtt is dédelgette még ezt a szakmai álmát. Az egyetemi doktorimat (DATE dr. univ.) később ennek egy részéből írtam, azt követően, hogy megoldottam a Delia antiqua tenyésztését. Ő az első héten velem volt, aztán hazautazott, én még maradtam ugyanannyit.
Négy év múlva áthelyeztek Budapestre. Addig két lakásról csúsztam le Hódmezővásárhelyen. Azt mondta, hogy eszement vagyok, ha nem fogadom el. Ez a szakmámban esély. Tudtam, hogy barát nélkül marad, merthogy lassan levetkőzte felém a többrétegű páncélt, amit maga köré növesztett, és esténként megláttam azt az arcát, ami játékos, érdeklődő és önmagával is bíbelődő. Nem volt még készen a családi életre az is világos lett nekem. Tanulnia kellett ezt, hogy aztán később ezért legyen is bűntudata. Az első két lánya, de a felesége is megbocsátotta ezt.
A rendszerváltáskor indult a polgármesterségért, de †Rapcsák Andrással (Lázár János akkori főnökétől) szemben vereséget szenvedett. Lassan a politikából is kisodródott.
Budapesten négy évet dolgoztam a Budaörsi úti központban, aztán nem éppen kellemes benyomást szerezve mentem át a Növényvédelmi Kutatóintézetbe, ami később az MTA-hoz csatlakozott. Zolival nem szakadt meg a személyes kapcsolatom, ha nem is volt gyakori. Ha máskor nem, akkor az éves konferencián találkoztunk. Egyszer aztán kiderült, hogy megérkezett számára a kései szerelem, s 1998-ban Budapestre jött dolgozni, oda amit én 1982-ben hagytam ott. Az ambiciózus asszonyka hamarosan elcsípett egy brüsszeli munkahelyet, ahová ő is utazott, mint nyugdíjhoz közeli háztartásbeli. Hamarosan, a hatvanas évei táján két kislánya is született. Pelenkázott, fürdetett, megtanult főzni. Brüsszelben járva találkoztam vele, előadást tartani érkeztem oda. Kijött elém a reptérre. Este elvitt sörözni, tőle tanultam a Hoegaarden (máig a kedvencem) nevét rosszul Blanc-nak, de persze az egy másik történet. Másnap náluk uzsonnáztam, ahol elmagyarázta, hogy miként készül a belga sült krumpli garnélával. A két kislány csöndben játszadozott, mikor az asszonyka is hazaért és mellénk telepedett. Az egyik kislány hirtelen Zolihoz szaladt és azt mondta, hogy pisilnie kell. Jó, mondta a feleség, máris, de a lányka döbbenten nézett rá. Dehogyis – mondta – apa, gyere. Ezt szokta meg.
Hamarosan a család átköltözött Pármába, s Zoli kevéske magyar barátja is odaveszett. Lengyel feleség, belga környezet, ami olaszra vált, gyerekeknek angol iskola, magyar papa. Bábeli zűrzavar. Ha hazajött, akkortájt a Margit kert vendéglőben találkoztunk. A két kislány ott játszadozott az asztal mellett, valami nemlétező nyelven beszéltek, amit csak ők értettek. Legalább négy nyelven sorakoztak benne a szavak. Zoli sem értette, vele magyarul kellett beszélniük.
Pármában is voltunk nála egy népes kompániával, mikor a magyar GMO-álláspontot ismertettük a Környezetvédelmi Minisztérium szakembereivel. Zoli friss meggyes pitével lepett meg bennünket, amit ő sütött. A kislányok kedvéért tanulta meg. Sohasem képzeltem addig, hogy belőle valaha is ’háziember’ lesz.
Csöngött egyszer a telefon, hogy idehaza van, nem bírta ott tovább. Depressziós volt, ami tipikus a kismamáknál. A kezén vagy öt szúrt nyomot láttam. Golyóstoll – mondta – rám támadt. Akkortájt már súlyos gerincbetegség kínozta, amit megműtöttek. A közös szerzeményű budai ház lepukkant állapotban volt. Elkezdte javítgatni és várta haza a családot. (Friedrich Dürrenmatt ’Az ígéret’.)
Helyette, ha megjött az asszonyka, akkor lecserélte a zárat, majd angolosan távozott. 2011-ben kezdődtek a lakással kapcsolatos perek; négy ügyvéddel is kapcsolatba került. Ő az én tanácsomra is lakatost hívott, feltört és birtokba vett, mert valahol aludnia is kellett. Ügyvéddel is próbálkozott, hogy a lányait visszaszerezze. Mindenhová írt, ahová létezett, de eredménytelenül. A magyar állampolgárságú kislányokat nem kapta vissza. Nem látta őket többé.
*
2016. augusztus 24: „…a múlt héten megint belém rúgtak. A törvényszék elvetette a fellebbezésem, joghatóság hiányára utalva, negyedik alkalommal! Mintha megbélyegeztek volna, mert nincs alkotmányos jogom a saját hazámban. A gyerekeimet büntetlenül kilopták az országból. Sőt, koholt vádak alapján megfosztottak szülői jogaimtól egy olasz bíróság előtt! Közel álltam egy infarktushoz, most nyugtatózom magam”
[Az előzetes vizsgálat szerint infarktusban halt meg.]
*
(A megbocsátásra képtelen özvegy nem járult hozzá, hogy a szóra sem méltatott férje első házasságából származó gyerekei a házból kipakolják azt, ami az apjuké. Temetést intézni nem kívánt, és a makói temetésen sem vett részt. Nem tudom mit mesél majd el, és milyen nyelven a kislányoknak, amikor negyven éves koruk táján felfedezik majd, hogy volt egyszer egy magyar apjuk. Megtudják majd valaha is, hogy Zoltán szerette őket?)
(db)
Rátaláltak. Egyedül halt meg, de lehet-e másként?
Két felesége volt és négy lánya. Az elsőtől elvált, s az megértette; akitől nem vált el az a halálában is a megkérdőjelezője maradt. Az első feleségétől született két lánya szerette, mindkettő hívta öregkorára magához, de a második feleségével közösen vett házban maradva várta a két kislányát, akik nem érkeznek már meg. A második feleségével nem váltak el egymástól, de eldugta előle a két kicsi lányát, akit ő pelenkázott. Igen, egyszerűen és szívtelenül meglopta, és a jog semmit sem volt képes ez ellen tenni.
Gondolkodtam rajta, hogy leírjam-e a történetét, ahogy az életét láttam, de végül is az vezetett, hogy hátha ez az üzenet egyszer mégis célba ér. A két hajdani kicsi lányra gondolok, akik ma már nagykorúak, de nem tartották vele a kapcsolatot (feltételezem, hogy alaposan átfestették a személyiségét, talán ő nekik Pazuzuvá vált, aki látványra is méltatlan), pedig Zoli mennyire reménykedett. Nem szolgált rá a sorsára, a haláláig küzdött az övéiért.
1974-ben léptem be a kisváros laborjába, ahol egy fiatal, kopaszodó és komoly ember fogadott. Fel sem tűnt, hogy csak négy évvel idősebb, mint én. Többre saccoltam. Havi kétezerből éltem akkor, amiből reggeli tej, ebédre és vacsorára párizsi jutott. Így ment közel fél évig. Nem volt a kisvárosban rokonom és barátom, hát bent maradtam akár nyolcig dolgozni. Mikroszkópoztam, számoltam és írtam. Elzuhanás előtt zene és olvasás. Zoli hazament négykor (a telepen volt a lakása), aztán 6-7 között visszajött. Leült és kérdezett. Az egyetlen kapcsolatom volt abban az időben. Úgy tudtam meg, hogy nevelőszülőknél nőtt fel, és kezdtem megérteni, hogy miért fáradtságos neki a saját érzéseinek a megélése. Nehéz ember volt, sokakat megsiratott. Én is rácsaptam egyszer az ajtót úgy, hogy a tok majdnem kiszakadt. Komoly embernek nem rémítő, ha önmagának más formájával találkozik. Ismerős ismerősöm az. Aznap este is bejött hozzám, mintha semmi sem történt volna, és ott folytatta, ahol előző este abbahagytuk. Magyarázatot sem kért.
Vele voltam először tanulmányúton a Természettudományi Múzeumban a később akadémikussá előlépett Papp (Jenő) Lászlónál. Vöröshagymából kinevelt legyeket tanultunk meghatározni. Zoli dolgozott ezen korábban, de a laborvezetőség mellett erre nem maradt ideje. Halála előtt is dédelgette még ezt a szakmai álmát. Az egyetemi doktorimat (DATE dr. univ.) később ennek egy részéből írtam, azt követően, hogy megoldottam a Delia antiqua tenyésztését. Ő az első héten velem volt, aztán hazautazott, én még maradtam ugyanannyit.
Négy év múlva áthelyeztek Budapestre. Addig két lakásról csúsztam le Hódmezővásárhelyen. Azt mondta, hogy eszement vagyok, ha nem fogadom el. Ez a szakmámban esély. Tudtam, hogy barát nélkül marad, merthogy lassan levetkőzte felém a többrétegű páncélt, amit maga köré növesztett, és esténként megláttam azt az arcát, ami játékos, érdeklődő és önmagával is bíbelődő. Nem volt még készen a családi életre az is világos lett nekem. Tanulnia kellett ezt, hogy aztán később ezért legyen is bűntudata. Az első két lánya, de a felesége is megbocsátotta ezt.
A rendszerváltáskor indult a polgármesterségért, de †Rapcsák Andrással (Lázár János akkori főnökétől) szemben vereséget szenvedett. Lassan a politikából is kisodródott.
Budapesten négy évet dolgoztam a Budaörsi úti központban, aztán nem éppen kellemes benyomást szerezve mentem át a Növényvédelmi Kutatóintézetbe, ami később az MTA-hoz csatlakozott. Zolival nem szakadt meg a személyes kapcsolatom, ha nem is volt gyakori. Ha máskor nem, akkor az éves konferencián találkoztunk. Egyszer aztán kiderült, hogy megérkezett számára a kései szerelem, s 1998-ban Budapestre jött dolgozni, oda amit én 1982-ben hagytam ott. Az ambiciózus asszonyka hamarosan elcsípett egy brüsszeli munkahelyet, ahová ő is utazott, mint nyugdíjhoz közeli háztartásbeli. Hamarosan, a hatvanas évei táján két kislánya is született. Pelenkázott, fürdetett, megtanult főzni. Brüsszelben járva találkoztam vele, előadást tartani érkeztem oda. Kijött elém a reptérre. Este elvitt sörözni, tőle tanultam a Hoegaarden (máig a kedvencem) nevét rosszul Blanc-nak, de persze az egy másik történet. Másnap náluk uzsonnáztam, ahol elmagyarázta, hogy miként készül a belga sült krumpli garnélával. A két kislány csöndben játszadozott, mikor az asszonyka is hazaért és mellénk telepedett. Az egyik kislány hirtelen Zolihoz szaladt és azt mondta, hogy pisilnie kell. Jó, mondta a feleség, máris, de a lányka döbbenten nézett rá. Dehogyis – mondta – apa, gyere. Ezt szokta meg.
Hamarosan a család átköltözött Pármába, s Zoli kevéske magyar barátja is odaveszett. Lengyel feleség, belga környezet, ami olaszra vált, gyerekeknek angol iskola, magyar papa. Bábeli zűrzavar. Ha hazajött, akkortájt a Margit kert vendéglőben találkoztunk. A két kislány ott játszadozott az asztal mellett, valami nemlétező nyelven beszéltek, amit csak ők értettek. Legalább négy nyelven sorakoztak benne a szavak. Zoli sem értette, vele magyarul kellett beszélniük.
Pármában is voltunk nála egy népes kompániával, mikor a magyar GMO-álláspontot ismertettük a Környezetvédelmi Minisztérium szakembereivel. Zoli friss meggyes pitével lepett meg bennünket, amit ő sütött. A kislányok kedvéért tanulta meg. Sohasem képzeltem addig, hogy belőle valaha is ’háziember’ lesz.
Csöngött egyszer a telefon, hogy idehaza van, nem bírta ott tovább. Depressziós volt, ami tipikus a kismamáknál. A kezén vagy öt szúrt nyomot láttam. Golyóstoll – mondta – rám támadt. Akkortájt már súlyos gerincbetegség kínozta, amit megműtöttek. A közös szerzeményű budai ház lepukkant állapotban volt. Elkezdte javítgatni és várta haza a családot. (Friedrich Dürrenmatt ’Az ígéret’.)
Helyette, ha megjött az asszonyka, akkor lecserélte a zárat, majd angolosan távozott. 2011-ben kezdődtek a lakással kapcsolatos perek; négy ügyvéddel is kapcsolatba került. Ő az én tanácsomra is lakatost hívott, feltört és birtokba vett, mert valahol aludnia is kellett. Ügyvéddel is próbálkozott, hogy a lányait visszaszerezze. Mindenhová írt, ahová létezett, de eredménytelenül. A magyar állampolgárságú kislányokat nem kapta vissza. Nem látta őket többé.
*
2016. augusztus 24: „…a múlt héten megint belém rúgtak. A törvényszék elvetette a fellebbezésem, joghatóság hiányára utalva, negyedik alkalommal! Mintha megbélyegeztek volna, mert nincs alkotmányos jogom a saját hazámban. A gyerekeimet büntetlenül kilopták az országból. Sőt, koholt vádak alapján megfosztottak szülői jogaimtól egy olasz bíróság előtt! Közel álltam egy infarktushoz, most nyugtatózom magam”
[Az előzetes vizsgálat szerint infarktusban halt meg.]
*
(A megbocsátásra képtelen özvegy nem járult hozzá, hogy a szóra sem méltatott férje első házasságából származó gyerekei a házból kipakolják azt, ami az apjuké. Temetést intézni nem kívánt, és a makói temetésen sem vett részt. Nem tudom mit mesél majd el, és milyen nyelven a kislányoknak, amikor negyven éves koruk táján felfedezik majd, hogy volt egyszer egy magyar apjuk. Megtudják majd valaha is, hogy Zoltán szerette őket?)
(db)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése