Adrienn Moso Imre Moso és Mosó Attila társaságában
2023.08.03 UPDATE:
A kórház főigazgatója telefonált tegnap az utolsó pillanatban, amikor már a betegszállítót vártuk, hogy megkapta a kérelmet - csak szabadságon volt - és reméli, hogy nem késő, mert természetesen Nagyikát benn tudják tartani hétfőig, amíg át nem költözik az intézetbe.

Van még remény ebben az országban...
2023.08.02 UPDATE: Nagyit ma kiteszik a kórházból, nincs más lehetőségük... mindenki minden szálat megpróbált megmozgatni. Hazavisszük. Hétfőig otthonápolással megpróbáljuk a lehető legjobban a lehetőségeinkhez képest ellátni, hétfőtől pedig szeretettel várja a sokatok által is jó szívvel ajánlott IRIS intézet Balatonföldváron!

Utolsó elkeseredés... Segítségkérés - ötletek, kapcsolatok, bármi!
A segítségetekre van szükségünk SOS!
Egy hete keressük a megoldást, de egyelőre reménytelenül.
Nagymamánk, a sokatok által csak SzuperNagyiként ismert Nagyika a sajnos már régóta tartó súlyos és végül gyógyíthatatlan kimenetelű lábszárfekélyben szenved(ett). Olyan súlyossá alakult, hogy életmentő műtétként sajnos csak az amputáció maradt. Múlt hét szerdán combtőből amputálták a jobb lábát a veszprémi kórházban. A bal lábát egyelőre kezelik, de azon is az alsó lábszárán hatalmas fekély van. Van egy súlyos alapbetegsége (A típusú leukémia és keringési zavar) ami miatt ezek a sebei egyszerűen minden módszer ellenére nem tudnak gyógyulni.
Borzalmas fájdalmak közt él évek óta, hol jobb, hol sokkal rosszabb.
De eddig teljesen önellátó volt, fogat összeszorítva is.
Mindent IS kipróbáltunk, megpróbáltunk de végül most nem volt más választásunk, mert az elfertőződött sebtől vérmérgezést kapott. 85 évesen beleegyezett, hogy levágják a jobb lábát, hogy még időt tölthessen velünk és a dédunokáival.
A műtét sikerült és bár nagyon kritikus volt, életben maradt. Az általános állapota nagyon gyenge, de az élni akarása és az akarata nagyon erős.
Múlt hét csütörtök (a műtétjének a másnapja) óta próbáljuk elérni a kórházban az orvosokat, hogy felvilágosítást kaphassunk mi a kezelési terv, hogyan tervezzünk vele tovább. Gondoltuk lesz egy bő pár hét amíg a rehabilitációja folyik.
Senkit - aki kompetens lett volna a további kezelésében - sem sikerült elérnünk, sem személyesen, sem telefonon egészen e hét szerdáig, azaz a műtétje után egy héttel - amikor is közölte velünk az osztályvezető orvos, hogy jövő hét szerdáig maradhat, szerdán kiteszik a kórházból.
KÉT HETES AMPUTÁLT LÁBBAL nem igényel kórházi ellátást, elbocsátják.
Az országos rehabilitációs intézet - ahol kifejezetten amputált betegek rehabilitációjára is szakosodtak - reakciója:
* Hány éves a beteg?
* 85
* 85 évesen mit akarnak??? 80 év felett mit akarnak, ide minek hoznák?
* Hogy felépüljön és megtanuljon járni
* Ide csak olyan jöhet, aki legalább járókerettel 5 métert meg tud tenni és egyálalán VAN ÉRTELME vele foglalkozni.
Intenzív ellátást is nyújtó idősek otthonában mindenhol várólista (már ahol egyáltalán felveszik, vagy válaszolnak), otthoni ápolásra nemhogy 24 de 12 órában sincs lehetőség, esetleg napi 3X1 óra havi 450.000 Ft-ért.
A kórházban az orvosok és a betegjogi képviselő is érti, tudja, hogy mi a bajunk, tudják, hogy kórházi ápolásra szorul, tudják, hogy 24 órás felügyeletre szorul, de tehetetlenek. Mindent megpróbáltak, nincs hely, nincs kapacítás.
Ki fogja megtanítani így járni? Vagy kerekesszéket használni? Vagy ki fog neki segíteni egyáltalán ezt az új életet megtanulni élni?
A család? Oldja meg a család? Egyikünk sem szakápoló, egyikünk sem gyógytornász, egyikünk sincs erre felkészülve sem testileg, sem lelkileg. Egyikünk lakása, élete sem olyan, időnk sem volt erre felkészülni.
Nagymamám egész életében dolgozott, magas, vezető pozícióban még nyugdíjas éveiben is, telibe bejelentett magas fizetésen, sok-sok tizen milliót kifizetve az egészségügyi hozzájárulásra.
Korábban sosem volt beteg, sosem járt kórházban, sosem igényelt semmilyen ellátást.
Most, amikor viszont nagy a baj...ez történik ma Magyarországon egy 85 éves szellemileg teljesen ép, élni akaró és az életet nagyon is megérdemlő idős hölggyel?
Mondjátok meg, mit tegyünk?
A kép az egyik barátnőm által rendezett utópisztikus film, a Hetvenes plakátja, ami röviden arról szól, hogy minden 70. születésnapját ünneplő embert másnap az állam elaltat, mert nincs rájuk kapacítás. Lehet, hogy nem is annyira utópia ez már? 

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.